Lelkiállapot

Itt ülök Kisfaluban a laptop előtt, a lelkemnek szárnyalnia kéne és nem teszi. Ilyen még sosem fordult elő: szívesebben lennék Pesten, mint itt. És ennek csak az egyik oka az, hogy egyedül vagyok és maradok is egész hétvégén.

Anyukám már 9 napja beköltözött az idősotthonba. Fizikailag jó állapotban van, bár messze nem annyira jól, mint a kórházi kezelés előtt. És már tudja, hogy nem fog többé hazamenni és azt is tudja, hogy szeretett kutyájának új gazdát találtam. Az előbbi nagyon fölkavarta, az utóbbi valamelyest megnyugtatta. Nehéz ez, nagyon, rettenetesen nagyon nehéz. Nehéz neki, ami érthető, és nehéz nekünk. Nem csak attól nehéz, hogy teljesen újra kell szerveznünk az életünket, hanem attól is, hogy tudjuk, neki mennyire nehéz. Most úgy gondolom, hogy nem lenne ennyire nehéz, ha már régebben elfogadtattuk volna vele, hogy ez be fog következni, de persze ez nem biztos. Ha elfogadnak egy kéretlen tanácsot azok, akinek a szülei már a 80 felé közelítenek: senki se dőljön hátra abban a tudatban, hogy még jól vannak. Ebben a korban nagyon gyorsan tudnak bekövetkezni nagyon gyors változások és akkor ott lehet állni a teljes kétségbeesésben.
És az sem könnyíti a dolgot, hogy sokan föltették már nekem a kérdést, vagy egyenesen, vagy körülírva, hogy hogy tehettem vele ilyet, hogy „dughattam be” egy otthonba. Nagyon sokszor végiggondoltam már ezt, hogy kinek lenne jobb, ha az életemet teljesen fölforgatva és föláldozva magunkhoz költöztettem volna. Magamra vállalva, hogy gondozom, adott esetben mosdatom, pelenkázom, külön (a diétája szerint) főzök neki és nem csak nyaralni, de egy hétvégére sem utazom el. Sőt, ha a munkám miatt valahova el kell mennem, azt is csak nagy szervezések árán tudom megoldani. Nekem biztos nem lenne jobb és valószínűleg neki sem. Az egyértelmű, hogy haza nem mehet, még gondozóval sem (aminek az anyagi terhét nem tudnánk vállalni), mert a lakásában a sok lépcső miatt nem tudna mozogni.
Azt tudom, hogy az otthon, ahova beköltözött, nagyon jó, állítólag a legjobb. Csakhogy nagyon messze van nekem. Pesten is messze van (de cserébe legalább a bátyámhoz közel), Kisfalutól pláne messze van, bár időben ugyanannyi (másfél óra oda, ugyanennyi vissza) mindkét helyről látogatni. És most nagyon szívesen lennék vele, de már hétfő óta nem vagyok. Kedden jöttünk Kisfaluba, mert szerdán vendégeink érkeztek és az volt a terv, hogy maradunk egész hétvégén, hétfőig. A vendégek ma elmentek, a terv pedig alaposan megváltozott. Lajosomnak el kellett mennie, és én is mentem volna vele inkább Pestre, mert ugyan innen is tudnám anyukámat látogatni, ha lenne autóm, de nincs, azt elvitte. És csak hétfőn tud visszajönni értem. Sokat hezitáltam, hogy menjek vagy maradjak, mert tudom, hogy anyukámat minden nap látogatja valaki, na meg itt a kert, amit nagyon fölver a gaz és rendbe kéne tenni, de mégis mentem volna inkább. De végül is Kacor döntötte el, hogy maradunk: tegnap este óta nem került elő. Ez nem csoda, mert a vendégjárást sem szereti, ráadásul ma reggel pont előttünk vágták a füvet a kabócával az utcán, nyilván jó elbújt valahol. Szokott ilyet csinálni, előtte teljes 24 óráig nem láttam, de most jó lett volna, ha előkerül és én is mehetek. Csak abban bízom, hogy a dolgok nem történnek véletlenül és mégiscsak valami jó fog kikerekedni ebből a hétvégéből.

Ui.: Most veszem észre, hogy az olvasószámláló közben szépen csöndben átlépte a kétszázezret. Köszönöm!