Még mindig a kígyó éve

Éppen néhány napja annak, hogy Rozi, akiről már köztudott, hogy minden, de minden állatot szeret, megfogni is, megkérdezte tőlem, hogy melyik állattól félek a legjobban. Rövid töprengés után azt feleltem, hogy a krokodiltól, de a kígyók sem a barátaim. Másnap pedig ott volt. A kígyó. Majdnem az ajtóban, fönt a teraszon. Nem volt nagy, megbújt a fal mellett, észre sem vettem volna, ha Pörc nem szaglássza állandóan.

Vegyétek, vigyétek!

Nem voltam benne biztos, amikor a legutóbbi bejegyzést írtam, hogy jól teszem-e. Nem lesz-e hencegős, felvágós, bibibís. És úgy tűnik, nem az lett, mert meg tudtam mindenkinek mutatni, hogy minden napban észre kell venni a jót. Lily vetette föl, hogy akár lehetne ez egy játékindító bejegyzés is, és miért is ne lehetne? Régebben voltak ilyenek és szerettük őket.

Az élet apró örömei

1. Reggel madárdalra, és nem autó- és repülőgép zajra ébredni, egy nagyot nyújtózni az ágyban és megállapítani, hogy de jó, hogy itt vagyok. Mondjuk üröm az örömben, hogy sokáig nem lehet nyújtózkodni, mert kelni kell, hogy meglocsoljam a kertben a rengeteg gaz mellett az egyre több mindent, ami szívós munkám eredményeképpen kibukkan a gazból.

Itt vagyok végre!

Tegnap megérkeztem, egy elég viszontagságos út után. A viszontagságot leginkább a meleg okozta, kisebb részben pedig még az is, hogy megálltam Szlovákvárosban Hasfelmetsző rendelőjénél, hogy a már május óta illegális kutyám végre újra megkapja a legalitását (gyengébbek kedvéért: be lett oltva).

Szórjuk a pénzt

Két dolgot vettünk mostanában a neten, mindkettőt azzal a felkiáltással, hogy próbáljuk ki, ennél több pénzt is dobtunk már ki az ablakon. Már mindkettő meg is érkezett, az egyiket még ki sem bontottam, a másikat viszont már használatba vettük, így erről már kijelenthetem, hogy nem volt pénzkidobás.

Eperke

Szedtetek már epret nagy tételben? Amikor még tanítottam, a gimnáziumból minden nyáron diákok mentek nagy örömmel az akkor még létező NDK-ba eperszedő táborba. Aztán aki egyszer elment, soha többet nem lehetett rábeszélni, hogy még egyszer elmenjen. Kínlódtak végig, már nem tudták, hogy szedjék az epret, ülve, fekve, hajolva, guggolva. Szerencsére minden évben voltak elsősök, akik ezt nem tudták és elmentek.

Költözünk! Költözünk?

Itt jobboldalt ezt mutatja a számláló, amikor éppen ezeket a szavakat pötyögtetem:

Mivel azt tudom, hogy ez nem igaz, a számlálót el is távolítom. Azt viszont még nem tudom, hogy mikor is költözünk.

Felnőttek mind

Felnőttek mind a fiaink. Vasárnap a kisebbik fiatalabbik is átlépte a felnőttkor küszöbét: 18 éves lett. Jaj! De ez nem csak szörnyű hír, hanem felemelő is, amit meg kellett ünnepelni. Mivel az ünnepeltnek az volt a kívánsága, hogy ne legyen ez nagycsaládos ünneplés (nem elleneztem), Kisfaluban ünnepeltük meg szűk családi körben. A szűk családi kör az utóbbi időben már öt főt jelent, mert jó ideje szorosan hozzánk tartozik idősebbik fiunk barátnője is.

A Z-nek(ar)

A Zenekar idénre is betervezett egy kisfalusi hétvégét, amit két okból időzítettünk június elejére. Az egyik ok a bébibumm: az egyik tagnál még a nyáron baba fog születni – ám éppen ők nem jöttek el, a kispapa betegsége miatt. A másik ok, hogy azt hitték, amit mi mindannyian: hogy júniusban nyár van.

Más szemével

A múlt héten elmeséltem, hogy milyen volt a nálunk megrendezett L-találkozó és másnap a búcsú és azt is, hogy G. volt az egyetlen rokon, aki ottmaradt a találkozó után és részt vett velem a misén. Ő a nagy családi krónikás és ő is megosztotta a  rokonokkal hétvégi élményeit. Engedélyével, kissé megszerkesztve (a családi vonatkozásokat kihagyva) ezt most közzéteszem itt, hogy lássuk: milyen Kisfaluban lenni más szemével. A beszámolót frissen hazatérve, tehát még múlt vasárnap írta és ezzel végre megkaphatjátok a hőn áhított esőűző boszis fotókat is.