Újabb szilvarekordok

Az már régen, a nyár folyamán látszott, hogy az idei Szilvanapokra nem lesz szükségünk kívülről hozott szilvára, olyan sok terem Kisfaluban. Minden fa roskadásig tele volt szilvával, mindet alá kellett támasztani, mert különben az ágak letörtek. Bár az is igaz, hogy amelyek alá lettek támasztva, azok az ágak utána törtek le. Így van ez a faluban: néhány (2-3-4) évente hatalmas szilvatermés van mindenhol, amiben aztán megszakadnak a fák és a többi években alig hoznak termést. Az idei a bőtermőnek ígérkezett. Aztán ez mégis veszélybe került.

Mert ahogy közeledett a Szilvanap, vizsgálgatta mindenki a szilvákat: érnek-e? Mert hiába volt a nagy meleg, akkora volt a szárazság, hogy nem tudtak érni, ahogy kóstolgattuk őket, száraz volt még a húsuk is. Még az a szerencse, hogy nem potyogtak le emiatt éretlenül. Mert az utolsó héten végre, még időben, megjött az eső, így az időzítés tökéletes volt: pont erre a hétvégére értek meg teljesen a szilvák. Bár ha még pontosabb akarok lenni, akkor jó lett volna még egy hetet várni velük, de az már szeptember lett volna, amikor már mindenki szétszéled.
Pénteken kora délutánra lett meghirdetve a szilvaszedés, de egy-két nappal előbb jött a hír: mégiscsak legyen délelőtt. Én akkor nem értem rá menni, mondtam, majd csatlakozom a délutáni brigádhoz. De délutáni brigád nem lett, mert a szükséges mennyiségű szilvát leszedték délelőtt. Legalábbis akkor azt hitték. Mindenesetre kora délután már neki is lehetett látni faggatni, azaz magozni. Szerencsére magozó kézben nem volt hiány, annál inkább tálban, székben, padban. De megoldottuk, mindenki tudott dolgozni, aki akart. A férfiak inkább mosták a szilvát, szállították a mosott szilvát, majd elvitték a magot, meg az éretlen, vagy rohadt szilvát. Zömmel a nők faggattak. És persze járt a nyelvünk, mint a motolla.

A nénik eljöttek idén is

Eleinte még be-bekaptam egy-egy szemet is, aztán csak annyit mondtam: szerintem nekem holnapra már herótom lesz a szilvától. A válasz valakitől: már ma. És igaza lett. Ragadt a kezünk, meg is színesedett rendesen (lehetett volna kesztyűben, de azt utálom), és hiába finom gyümölcs a szilva, csak elegem lett belőle. Szombaton is már csak három darab gombócot ettem, mert nagyon vágytam valami olyan ételre, amiben nincs szilva. De szerencsére főtt szombaton szilvamentes palócleves, meg szilvamentes bableves is. És utána mi volt a desszert? Szilvás lepény. Pfff. Inkább a citromos süti mellett döntöttem.
Egy kicsit előreszaladtam, már a szombatnál járok. Pedig még pénteknél tartunk, a faggatásnál. Amikor is bizony elfogyott egyszer csak a szilva és nem volt még tele minden üst. Nosza, néhányan fölkerekedtek és elmentek szedni még néhány ládával. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy hét üst teljen meg kimagozott szilvával, ez már rekord volt, ilyen sok üstben még sosem főtt a lekvár. Ez a rekord már aligha fog megdőlni, mert nincs több üst és üstház a faluban. Pontosabban van még kettő, de az egyikben a krumpli fő a gombóchoz, a másikban pedig maga a gombóc. Akik pedig kívülről érkeztek a faluba, kérdezték: mit faggatunk? Hiszen a faluban az összes szilvafa roskadásig tele van szilvával! Meg sem látszott rajtuk az a hét üstnyi szilva.
És a gombóc főtt, mert gombócnak lenni kell! És azzal is minden évben rekordot kell dönteni! Most összeszedtem: 2008-ban 621, 2009-ben 383, 2010-ben 420, 2011-ben 444, 2012-ben 1171 gombóc készült. És sikerült idén a rekorddöntés: mint az a Kinga által készített, abszolút hiteles táblán is látszik, 1431 gombóc készült el!

És én ebből csak hármat ettem: egy prézlibe forgatottat, egy mákba forgatottat, és egyet az idei év újdonságából: csak fahéjas cukorba volt forgatva. Na és készült idén is valamennyi puharas és nudli is.

Közben persze nekem készülnöm kellett a pálinkaversenyre, amit idén utoljára rendeztem én, a jövő évihez a stafétát még aznap egyből átadtam valakinek, aki egy kicsit már be is segített nekem. Én már úgy éreztem, nem tudom kellőképpen lelkesen rendezni, jobb lesz a friss szellem, és főleg: így jövőre részt tudok venni a zsűrizésben! Aggódtam, hogy a pálinkák közötti pogácsát M.néni nem fogja tudni megsütni, mert még nyár elején eltört a válla, de pár nappal korábban megnyugtatott: már tudja annyira mozgatni, fog ez neki menni, már ki is próbálta, gyorsan kóstoljam meg! És gondolhatjátok, ki volt megint a legfáradhatatlanabb: természetesen a törött vállú M.néni.
A pálinkaversenynél most nagyon odafigyeltem, hogy 8-nál több pálinka nem nevezhet, mert ennél többet már nem lehet összehasonlítani. Idén egy különös verseny alakult ki. Jöttek Szomszédfaluból is résztvevők és hoztak pálinkát, de a szabály az szabály: csak kisfalusi gyümölcsből készült pálinka indulhat, elsősorban azért, hogy az egyesületi tagok pénzén készült fődíj, az eperfa hordó Kisfaluban maradjon. De ez a hölgy annyira szerette volna megméretni a pálinkáját, őt a hordó sem érdekelte, hogy végül belementünk: versenyen kívül indulhat. Ezt a zsűritagok nem tudták, ők csak összehasonlították a pálinkákat. És persze, hogy ez a külső pálinka nyert, méghozzá toronymagasan! A hölgy már ettől is nagyon boldog volt, hát még akkor mekkora lett az öröme, amikor a kisfalusi győztes nekiajándékozta a hordóját (mert neki már van)!
Mire a pálinkaverseny elkezdődött, a lekvárok üvegekben voltak, az üvegekre ismét egyedi címke került, a tálak, vájlingok, gyúródeszkák, miegyebek el voltak mosogatva. A pálinkaverseny után még általam el lettek mosogatva a poharak is, az asztalok, székek visszakerültek a faluházba és a legtöbben hazamentek a beköszöntő sötétben. Csak néhány asztaltáraság maradt a Ligetben, de az egyikhez, Szántóvetőéhez mi is csatlakoztunk. Nehogy már megmaradjon azon az asztalon a bor! Éjfél tájban még segítettünk Szántóvetőnek is hazavinni az asztalait, padjait, terítőit, aztán kidőltünk. Illetve bedőltünk. Az ágyba.