2008. március 5.

Így kezdődött... és NEM volt foga!!! (Vagy mégis??)


Most leírom, hogy is kerültünk mi Kisfaluba. Akit nem érdekel, vagy zavar a fogak jelenléte (avagy jelen nem léte), ne olvassa el – de gyanítom, hogy ők fogják elsőnek elolvasni :-)

Először bemutatom öttagú családomat: apa Lajos, anya Ildikó (alias minyike), a két fiúgyerek: Miki és Ákos, valamint a kutyánk, Mars, aki jelen történet idején még meg sem született, de azóta a családunkhoz tartozik.
Még a század(ezred-)forduló idején rendszeresen jártunk Szomszédfaluba nyaralni, minden nyáron ott töltöttünk egy hetet. Mivel akkor már régen gondolkodtunk, hogy a jövőben elhagynánk Budapestet, kerestünk eladó házat, többek között ebben a faluban is. Kinéztünk egyet, amit meg tudtunk fizetni – ezen kívül más előnye nem is volt számunkra, sem maga a ház nem tetszett, sem a telek fekvése. Megkerestük a tulajdonosokat: bonyolult lezárulatlan hagyatéki ügyek miatt végül is akkor nem jött létre az üzlet. A két tulajdonos közül az egyik egy szenilis idős bácsi volt, akinek mindegy volt az egész, a másik a fia, egy eléggé primitív pasi, akinek még FOGA sem nagyon volt és számára azt jelentette az örökség, hogy hurrá, van mit elinni a kocsmában, de egy falusi házért ott nem adnak semmit, tehát el kell adni. Ilyen apróságokkal, mint hagyatéki eljárás, nem foglalkoztak, pontosabban nem jelentették be a házat, hogy ne kelljen utána illetéket fizetni, mi meg mondtuk, hogy halott embertől nem veszünk házat. Egyedül a fogatlan pasi feleségével lehetett értelmesen tárgyalni, az ő IQ-ja messze meghaladta a családi átlagot, viszont ő meg elég erőszakos volt.
Aztán eljött újra a nyár, ismét Szomszédfaluban nyaraltunk, ismét nézegettünk házakat, de nem volt olyan, amit meg tudtunk volna fizetni. Az ott töltött egy hét alatt többször fölmerült, hogy menjünk át Kisfaluba, mert ott mi még nem jártunk, de végül nem került rá sor. Ősszel aztán fölhívott az erőszakos feleség, hogy lezajlott a hagyatéki eljárás, érdekel-e még minket a ház, mondtuk, hogy érdekel, fölhívom az ügyvédet, megbeszélek vele egy időpontot és visszahívom. Föl is hívtam, meg is beszéltem és itt jött a véletlenek olyan sorozatos egybeesése, ami meggyőzött minket arról, hogy ránk Kisfaluban vár nagyon régen egy ház és mi is őrá.
Az ügyvéddel való beszélgetés után próbáltam visszahívni Fogatlannét, többször is, de nem vette föl. Ez kedden történt. Délután megjelent nálunk szomszédfalusi barátunk, Feri, és mesélte, hogy a mi nyaralásunk után ők mégiscsak elmentek Kisfaluba és találtak egy eladó házat. Amit mesélt ott, akkor róla, attól tátva maradt a szánk: ez kell nekünk. Lajos mondta Ferinek, hogy másnap (szerdán) úgyis megy a megyei Földhivatalba, kikérni a szomszédfalusi ház telekkönyvi kivonatát, mert az kell az adásvételhez (azóta is megvan), az már félút Kisfalu felé, nincs-e kedve elmenni vele és megnéznék azt az eladó házat. Ferinek volt kedve és rá is ért, így elmentek másnap. Ahogy odaértek, fölhívtak és ódákat zengtek a házról, de volt egy kis bibi: olyan vételárat kértek érte, amit éppen csak ki tudtunk volna fizetni, de akkor egy fillérünk sem marad a másnapi élelemre sem. És a tulajdonos nem akart alkudni. Mondtam, hogy akkor tárgytalan, jöjjenek haza. És újra elkezdtem hívogatni Fogatlannét, újra csak nem vette föl.
Megjöttek a fiúk és elkezdtek mesélni a házról. Ez olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam: én is látni akarom, menjünk el holnap, de vigyük el apukámat is, aki ugyan villamosmérnök, de mivel családi házak villamos tervezésében is sokszor vett részt, tudott pár dolgot, amit érdemes megnézni egy házon, a telek fekvésén stb. Tehát másnap (csütörtökön) hárman útra keltünk. Megálltunk a ház előtt és Ő (a ház) a hatalmas csalán- és akácerdőn keresztül (a ház 15 évig volt lakatlan) rámköszönt. Visszaköszöntem. Akkor már tudtam, hogy ez a ház a mienk lesz. Klasszikus földpadlós parasztház, középen konyha, kétoldalt egy-egy szoba, hatalmas telek, elöl-hátul erdő, a telek végében patak csordogál. Akkora a telek, hogy a szomszédokkal sokszor csak akkor találkozunk, ha akarunk – aki ismeri a szomszédainkat, szíve joga eldönteni, hogy ez nekünk előny vagy hátrány. Ez vicc volt, majd egy másik bejegyzésben bemutatom őket is és ecsetelem azt a sok előnyt, ami abból származott-származik, hogy éppen ők a szomszédaink.
Ez a kép mutatja az ősállapotot (szegény, azóta már halott Moszkvicsunkkal, Sárga Tigrissel):
Apukám is el volt ragadtatva Tőle, olyannyira, hogy azt mondta, ha mi nem vesszük meg, megveszi ő. Fölhívtuk a tulajt, aki továbbra sem akart engedni az árból, de megbeszéltünk vele egy másnapi (pénteki) találkozót Esztergomban (ott lakik). Oda már úgy mentem, hogy mit érdekel engem a másnapi élelmezésünk, megadom az árat, amit kér, mert nekem ez a ház KELL. De végül is sikerült 10%-ot lealkudni az árból. Onnan Esztergomból fölhívtam az ügyvédet, megbeszéltem vele egy következő keddi találkozót, amikor is létrejön az adásvétel. Még azt is vállaltuk, hogy elmegyünk a tulajért (és a fiáért, akihez ragaszkodott, de nekik ám rengeteg foguk van!!) Esztergomba, elvisszük őket Pestre, majd vissza is visszük őket Esztergomba, mert autójuk nincs.
Közben Fogatlanné kezdett el engem hívogatni, de milyen jó is a hívószámkijelzés: most meg én nem vettem föl a telefont.
Hétfőn az összes létező számlánkról kivettük az összes létező pénzünket és eljött a kedd: 2001. szeptember 11-e. A világ másért emlékszik erre a napra, az emberek többségének gyász, nekünk ünnep, na nem azért, mert ledőltek a WTC tornyai. Végigjártuk a Budapest-Esztergom-Budapest-Esztergom-Budapest útvonalat és az egyik megálló alkalmával megvettük a Házat. Pontosabban: kifizettük a vételárat és aláírtuk a szerződést. Ugyanis az ügyvédünk szerint a ház csak akkor a mienk, ha beadtuk a szerződést a Földhivatalba. Ugyan a sok foggal rendelkező partnereink talpig becsületesnek tűntek, de elvileg megtörténhetett volna, hogy közben eladják másnak is a házat és aki először nyújtja be a szerződést a Földhivatalba, az a nyerő. Addig pedig nem mertem kimondani, hogy megvettük.
Így a másnap (szerda) reggel Lajost már a megyei Földhivatalban találta, első volt az ablaknál és beadta a szerződést – természetesen nem volt más versenyző. Hazajött, én pedig fölhívtam Fogatlannét, hogy meggondoltuk magunkat, nem kérjük a házukat.
HA Fogatlanné azon a két-három napon, amíg hívogattam, csak egyszer is fölveszi a telefont, HA Feri nem jelenik meg véletlenül előző kedden ezzel a hírrel, mi ma boldog (boldogtalan) tulajdonosai lennénk egy Szomszédfalusi háznak. Nagyon kevésen múlt, hogy így alakult, de hiszek benne, hogy ez nem véletlen. Az azóta eltelt idő pedig sokszorosan meg is erősített ebben.

2 megjegyzés:

  1. Azért miközben olvastam reménykedtem, hogy nem lesznek fényképek. És nem voltak ezért igen hálás vagyok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A fogatlan eladókra gondolsz? Nem készült róluk fénykép nálunk és nem is szeretnénk rájuk emlékezni :)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...